Családmese

Miért nincs mindig hétvége?!

A kérdés furcsán hangozhat egy itthon ülő anyukától, mert hát nekem tulajdonképpen összefolynak a napok, azt gondolnánk, hogy mindegy, hogy hétköznap vagy hétvége van... De nem mindegy ám, nagyon nem! Az ok pedig Apában keresendő... ;-)

Apa nagyon sokat dolgozik mostanában, hétköznap sokszor nem is látja Lacust, olyan korán elmegy, vagy olyan későn jön haza. :-( Úgyhogy a hétvégék igazi ünnepek, mert együtt lehetünk! Most hétvégén szombaton Pécsett voltunk, mert a szó valódi értelmében is ünnepeltünk: Apa végre hivatalosan is gépészmérnök lett, átvehette a diplomáját! :-) Jó kis túra volt, Manó is egészen jól bírta a kocsikázást, de iszonyú fárasztó volt, mindenkinek. Hajnalban indultunk, min. 6 órát autóban ültünk, amiből Lackó Manó csak kettőt aludt, a többi időben szórakoztatnom kellett, hogy ne sírdogáljon... Szóval tejesen kipurcantunk estére, nagyon fáradtak voltunk. (Képek a diplomaosztóról később...) 

Ezért vasárnap ki sem mozdultunk a lakásból, és nem is tudom, hogy az utóbbi hónapokban mikor volt utoljára ilyen, hogy hétvégén itthon voltunk. Mindig volt valami program. Én nagyon szeretek menni, szinte bárhova, amikor csak lehet, de ezúttal én is élveztem, hogy itthon voltunk. Mert nem csak az az előnye volt meg, hogy viszonylag pihentető volt, hanem az volt igazán szuper, hogy a KIS CSALÁD, azaz CSAK MI HÁRMAN voltunk egy teljes napot együtt. Ilyen ritkán van, ami részben jó, részben viszont úgy gondolom, hogy az is kell, hogy néha csak mi hárman legyünk együtt, mert az az igazi családi feeling :-) Ilyenkor érezzük át igazán, hogy tényleg családként működünk, és egyébként szerintem ezt fontos megérezni, és  fontos gyakorolni is (a családként -működést).  Apa nyugodt temperamentuma egyébként is ránk férne gyakrabban, mert az ő nyugodtsága ránk is árad, és ennek csak az előnyeit élvezzük!

Úgyhogy Apának üzenjük, hogy nagyon hiányzik nekünk, és kitartás a sok munkához! ;-)

Lacus Manó tegnap este fél 9 előtt egy kicsivel aludt el, és reggel negyed 6-ig aludt! Ez már lehet úgy nevezni, hogy átaludta az éjszakát? :-) Remélem lehet, és azt is, hogy ez nem csak egyszeri kivételes alkalom volt, hanem most már tényleg képes lesz ilyen hosszúakat aludni... (Negyed 6-kor egyébként kapott enni, visszaaludt, és majdnem negyed 9-kor kelt fel. Lehet, hogy csak valami álomkór? :-)

Egyébként minden rendben velünk, jól vagyunk, telnek-múlnak a napok, hol mozgalmasabban, hol kevésbé. Néha jönnek-mennek a barátnők, volt itt az elmúlt hetekben Ági, Márti & Panka, Kata & a két rosszcsont kisfia, akik után még ma is takarítok :-) (Kata! Tényleg takarítok, de nem(csak) miattatok, és gyertek máskor is, remélem a héten is jöttök még egyszer, csak akkor a játszótéren találkozzunk! :-P ;-), és Dórit is várjuk csütörtökre! Más napokon pedig csendesen, kettecskén töltjük a napot, játszóteres sétákkal egybekötve.

Nagyüzemben főzöm már a babakajákat, mert a tízórai gyümi után az ebédet is kiváltottuk pár napja, amikor is LackóMackó zöldségeket eszik: már csúsznak a répák, a spenót, a krumpli, a finomfőzelék, a sütőtök. Pont ma számolgattam, hogy igazából anyagilag marhára nem éri meg nekem kotyvasztani ezeket a főzelékféléket. Ugyanis a répát egyelőre tök drágán adják, egy csomag fehérrépa 400-450 forint, és a sárga sem sokkal olcsóbb. Ma megfőztem kb. 1000 forint értékű répát mondjuk 100 forint értékű krumplival, összeturmixoltam, és lett belőle 3 adag kaja. Tehát 1100 forintból 3 ebédje lesz Lacusnak, vagyis darabja 366,67 forint. Na most ha megnézem az üveges bébiételtek árát, akkor márkától és tartalomtól függően 199-399 forint között mozog az áruk. Szóval minek töltök értékes időt a zöldség megpucolásával, használok egy csomó vizet a mosogatáshoz, ha mindez sokkal drágább mint a készen vett kaja?! 

Persze mondhatnánk, hogy na jó, de amit én csinálok, abban tudom, hogy mi van, és így nem kerül bele tartósítószer meg egyéb adalékok... Na igen, de egyrészt a bébiételekbe elvileg nem is kerülhet bele ilyesmi, másrészt meg a zölségesnél vásárolt árunak ugyanúgy nem tudom az eredetét, és hogy például mennyire vegyszeresek a répák... Ha a saját kertemből szakítanám a gyümit és a zöldséget, akkor kétségtelenül azt választanám, hogy én kotyvasztom meg a Babának az ennivalót. Így azonban ma komolyan elgondolkodtam rajta, hogy érdemes-e...? Félreértés ne essék, szívesen csinálom egyébként, jó érzés, hogy már neki is főzhetek, meg amúgy is imádom, hogy egyelőre mindent megeszik, amit adunk neki, és nagyon ügyesen eszik kiskanállal! Csak amikor éppen sirdogálós-unatkozós percei/órái vannak, nekem meg muszáj a konyhában lennem, hogy készen legyen a tízóraija és az ebédje, akkor sajnálom, hogy a pucolással/főzéssel/turmixolással megy el az idő...

Egyébiránt pedig Lacus nagyon sokat "pörög-forog" már, majdnem fel tudja nyomni magát négykézlábra, de egyelőre nem sikerül neki, és ezért néha el is sírja magát bánatában. :-) Nagyon sokat nevet, kacag, imádjuk! És egyre nagyobb, értelmesebb, vagányabb, csibészebb! Szerintem a lenti 2 kép is erről tanúskodik! 

Kerti partyhoz öltözve

Új sapkában "használt" autóval

Hát jól elsumákoltam a keresztelőről való beszámolót, mert majdnem egy hónapja történt ám! 2010. június 6-án volt a nagy esemény, amikor kis Lacus a református egyház tagja lett. Maga az esemény abban a Pesterzsébeti templomban volt, ahol az esküvőnk is. Lackó keresztanyja a sógornőm, keresztapja pedig a bátyám lett.

Maga a keresztelési procedúra nem tartott tovább 5-8 percnél az istentisztelet legelején. Lacus igyekezett minél inkább "beleszólni" a szertartásba, mert eléggé álmos volt már, és ezért nyöszörgött egy kicsit. Sírni azért szerencsére nem sírt, még akkor sem, amikor a vizzel megkeresztelte a pap.

Nagyon sok rokon és barát eljött erre a jeles eseményre, aminek nagyon örültünk! Ezúton is köszönjük azoknak, akik jelen voltak, és megtisztelték ezzel a Kisfiunkat! És köszönjük - Lackó nevében is - a sok-sok ajándékot is!!!

Az eseményt, ahogy már korábban bejegyeztem, Márti, a Pöttömfotós :-) dokumentálta képekkel, amikből az ő oldalán láttok néhányat, illetve ide is beteszek még 1-2 kedvencet. Mártitól már megszoktuk, hogy nagyon szépek lettek a képek, mindegyikben van valami szeretnivaló! Még egyszer: Köszönjük, Márti! :-)

A keresztelő örömében sajnos volt egy kis üröm is, mert a szüleim előző nap összeszedtek valami hányós-hasmenős vírust, és ezért vasárnap szinte lábra sem tudtak állni. Eljöttek ugyan a templomba, de az utána megrendezett családi ebéden sajnos nem tudtak részt venni. Pedig Anyósom nagyon sokat készült, amit szintén nagyon köszönünk neki! Szóval ez nagyon rosszul jött ki, engem legalábbis nagyon bántott, még el is pityeredtem a templomban... :-(

Na de sebaj, lesznek még nagy családi ebédek, biztosan! ;-) 

Tegnap megjártuk Balatonföldvárt... Alapvetően csudajó volt minden, csak a hazaút emlékének kell majd megszépülnie, de annak nagyon!

Szóval délelőtt elindult a mi kis családunk, Szüleimmel, Bátyámmal és Levivel egyetemben a családi apartmanhoz, mert hogy bútort szállítottunk oda. A fiúk a teherautóval mentek, én pedig Anyukámmal és a két kis Lurkóval személyautóval mentünk utánuk. Odafelé minden nagyon szuper volt: Levi indulás után kb. 5 perccel bealudt, Lacus némi éneklés után szintén. (Egyébként már nagyon jó vagyok az "énekelek és vezetek egyszerre" művészeti ágban, mert néha szükség van rá a kocsiban, ha Manóci nem elég álmos... ettől ÁLTALÁBAN elalszik...)

Szóval Anyukámmal jót beszélgettünk útközben, a gyerekek meg jót aludtak!

Az időjárás nem volt valami remek, szóval inkább csak nagyot sétáltunk Földváron, ettünk fincsi ebédet egy jó kis étteremben, majd délután a félőrült Bátyám megfürdött a Balatonban - mondván, idén nyáron ő már úgysem jön többet a Balatonra! Levi is ment volna az Apukájával nagyon szívesen a vízbe (nem fázós, angol gyerek!), de azért őt nem engedtük be, mert féltünk, hogy megfázik.

Aztán 5 óra magasságában elindultunk hazafelé. Az "elosztás" ugyanaz volt, mint lefelé: a fiúk a "nagy autóban", a lányok meg a gyerekekkel a személyautóban. Levi nagyon fáradt volt, így várhatóan ő elaluldt (volna) útközben, bár beülni egyáltalán nem akart a kocsiba. Lacuskánk nem volt fáradt, mert a séta közben is aludt kb. fél órát. Úgyhogy én számítottam rá, hogy nem fog elaludni, de azt gondoltam, majd egy kis éneklés megteszi a hatását... Hát nem így lett. Manóci kezdetben csak finoman sirdogált, majd egyre erőteljesebbé vált a sírása, és olyan szívből sírt, mintha a világ legnagyobb tragédiája érné éppen. Pedig éhes nem volt, mert indulás előtt evett - és tudvalevő, hogy Manóci szinte csak akkor sír, amikor éhes.

Anyukám mellettem ült az anyósülésen, és próbálta Lacust mindenféle játékokkal szórakoztatni, de nem járt sikerrel. Odáig fajult a dolog, hogy valahol a 80. kilométerkő tájékán megálltunk egy parkolóban. Manót kivettem az autósülésből, és egyből minden rendben lett. Nevetett, boldog volt. Na mondom, akkor megnyugodott, mehetünk tovább. Hát szinte arra sem volt idő, hogy a slusszkulcsot elfordítsam, ő már újra sírt. Anyukám továbbra is kitartóan próbálta vigasztalni, meg én is beszéltem hozzá. Minden hiába, újra meg kellett állnunk kb. 10 kilométer múlva. Megint kivettem, megint minden rendben volt. Anyukám ekkor hátraült a két gyerekülés közé, és azt gondoltuk, hogy onnan majd könnyebb lesz Lacus figyelmét elterelni a sírásról - ha esetleg újrakezdi. Persze újra nekikezdett, alighogy beleraktam ismét az autósülésbe... Néha voltak pillanatok, amikor csönd volt, pl. a Ki hol lakik? örökzöld mesekönyv olvasgatásakor, de alapvetően maradt a keserves sírás, és a pattanásig feszülő idegeim. Közben néha Levi is nyöszörgött, ki akart szállni, kereste az apukáját, megitta Lacus tápszerét a cumisüvegből... szóval zajlott az élet a hátsó üléseken... Az volt az igazi, mikor ketten egyszerre sírtak! :-S Hogy lehet úgy vezetni autópályán 130-cal, hogy közben ordít mögötted a gyereked?!

Az autópálya végefelé úgy döntöttünk Anyával, hogy kiveszi Lacuskát az autósülésből, most már úgyis csökken a sebességünk... Megállni nem akartunk már többet, mert a gyerekek eredeti fürdésidejét már így is régen elbuktuk... Na, gondoltam, végre lesz egy csönd, és nem pattanak szét az idegeim! Hát rosszul gondoltam. A Nagyi hiába vette ki, hiába rázta, ringatta, dumált neki, semmi nem használt...

Nagy nehezen aztán hazaértünk. Kivettem a kocsiból Manócit, magamhoz öleltem, és a sírás abbamaradt. Kész. Vigasztalni sem kellett, minden rendben volt! De hogy mi volt a baja útközben, azt ne kérdezzétek! Anyukám szerint "anyahiánya" volt, és engem akart. Szerintem nem, mert tudta, hogy ott vagyok, végig dumáltam neki én is. Szerintem az a baj, hogy egyszerűen utál az autósülésben és a kocsiban lenni AKKOR, HA NEM álmos. Ha nem tud aludni a kocsiban, akkor az egy borzasztó uncsi hely lehet neki. Nem lát ki, nem történik semmi, szerintem ezt nem szereti, én legalábbis ezt tapasztaltam. 

Anyukám és én öregedtünk pár évet a hazaút alatt :-), Lacus annyit sírt a 1,5 óra alatt, amennyit szerintem összesen sírt eddigi életében, Levi pedig kapott egy kis kiképzést a jövőre nézve, hiszen az októberben érkező kistestvére biztosan fog hasonló módon sírni mellette. 

És akkor arról már nem is beszélek, hogy mennyire veszélyes így vezetni... Nem tudsz teljes mértékben a vezetésre koncentrálni, ha keservesen sír a babád mögötted. Ha egyedül lettem volna, akkor persze tuti nem vezetem végig így az utat, hanem megállok hosszabb időre. Így, hogy Anya ott volt, ő egy kicsit tudott enyhíteni a dolgon. (Köszi, Anya!) És persze azt is nagyon jól tudom, hogy az ülésből sem szabad kivenni a gyereket semmi áron! Inkább sírjon egész úton, minthogy esetleg valami más baja legyen... Ezt a tilalmat nagyon szigorúan be kell tartanunk, ebből nem szabad engedni! 

Szóval estére én idegileg teljesen készen voltam... Szegény Apán csattant az ostor, vele is türelmetlen voltam, pedig a névnapi ajándékozás még hátra volt... (Bocs, Apa!)

Hát így történt a nagy kaland. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó ilyen eset, de bízom benne, hogy szokássá sem fog válni...  

Előzményként "csak" ennyit, beszámoló hamarosan... ;-)

Lacus keresztelője

Jelenleg Lacuskánk néhány deka híján 7,5 kg és kb. 68-70 cm. 

A hónap elején már ott tartottunk, hogy elvisszük vmi mozgásfejlesztőhöz, hogy nézze meg Manót, mert annyira nem akart forogni. Aztán mire el is jutottunk volna a tényleges tettig, addigra hirtelen elkezdett forgolódni. Akkor még csak a hasáról a hátára, de azt már rendszeresen és könnyedén, illetve elkezdett a hátán fekve az oldalára fordulni. Szóval annyira már nem aggódtunk, így nem mentünk el fejlesztőhöz. Aztán a hónap végére pedig sikerült neki a hasra fordulás, és közben ráérzett a tolatás (értsd hátrafelé kúszás) ízére is.  Úgyhogy mára odáiga "fajult" a helyzet, hogy tulajdonképpen forogva közlekedik a földön. Persze nem jár be nagy területet, hanem kb. 1-1,5 négyzetmeteren teszi mindezt, de nagyon élvezi, abba sem akarja hagyni, végkimerülésig... Úgyhogy komolyan elkezdtem agyalni a lakás eljövendő átrendezésén, "akadálymentesítésén". De ezt még megelőzi majd a járóka felállítása, mert azt már kaptunk kölcsön szerencsére. 

Nagyon ügyes már a kezével is, biztosan fog és elenged. Az újdonság az ütögetés, a tárgyakat gyakran már ütögeti is. Kb. a hónap közepétől jellemző, hogy már nem csak úgy lóg az emberen, ha ölbe veszi, hanem kezével lábával is "átkarol", kicsit kapaszkodik, és ezzel azért megkönnyíti az ölben tartó helyzetét. No meg persze nagyon jó érzés, hogy már kicsit ő is átkarolja az embert, sőt, oda is bújik (nyakhoz, mellkashoz).

Továbbra is sokat dumál, sikítozik, kacag, mosolyog. Az idegenekre talán már nem annyira, vagy nem mindenkire. Tegnap pont itt volt Ági barátnőm, és arról beszéltünk, hogy a Babák talán tényleg látják az emberek auráját, mert Ágira pl. minden Baba/Kisgyerek mosolyog, Lacus is tegnap, nagyon! Másokra meg nem mosolyognak, vagy akár még el is sírják magukat...

Fogacska még mindig nem bújt elő, ugyanaz a helyzet, mint eddig, én nem látok változást az ínyében.

Enni azonban kíválóan tud fogacska nélkül is! :-) 5 és fél hónapos koráig csak és kizárólag anyatejet kapott, aztán viszont már muszáj volt a hozzátáplálást és a tápszerezést elkezdenünk. Most már a remek (általam készített) gyümölcspürék úgy csúsznak lefele a kis gyomrába, hogy nem győzünk gyümit venni. :-) Kb. 160-200 ml-t eszik meg belőle tízóraira, ami szerintem elég sok. Tápszert általában naponta egyszer kap, abból is 200 ml az adag. A többi még tejcsi. Próbálkozom a zöldségekkel is, krumplival és sárgarépával, de amilyen könnyen ment a gyümölcsök bevezetése, olyan nehezen megy a zöldségeké. A krumplit egy az egyben kiköpi, a répát egy kis nyammogás után. :-) 

Alvásban nincs változás, bár volt 2 szuper hetünk, amikor csak egyszer kelt éjszaka, de a napokban ismét kétszer teszi... :-(

A hónap végefelé kipróbáltuk a nagyvízben-nagykádban fürdést, és úgy tűnt, hogy nagyon tetszett neki. Leteszteltük a búvárreflexét is, még megvan neki. :-)

Bocsánat, kicsit neguntam saját magunkat, és a nagyon hasonló bejegyzéseimet. Zajlanak a mindennapjaink, melyekben mindig vannak jó, szép, izgalmas, aranyos, rohanós, nehéz, vicces, nyűgös, vidám... percek. Meguntam egy kicsit azt is, hogy mindig stresszelek rajta, hogy jaj, már írni kéne valamit a blogba, mert olyan régen írtam... Úgyhogy erőltetni nem akarom, fogok írni, biztosan nem fog a blog bezárni :-) de lehet, hogy ritkábban. 

Szóval jól vagyunk, Manó egyre nagyobb fiú abban az értelemben, hogy már van akarata, és ereje. Simán megfeszíti és kirúgja magát az ember kezéből, ha valami nem tetszik neki. Nagyon csibészesen tud nézni, kis sumákdumák. :-) Ma KÉTSZER is átfordult a hátáról a hasára (!), úgyhogy úgy tűnik, mire 6 hónapos lesz, addigra össze-vissza minden irányba fog forgolódni! Viszonylag sokat, vagyis többet vagyunk Bíborral mostanában, és igyekszünk sok időt a szabadban is lenni. Az alma, banán, őszibarack mindenféle általam kotyvasztott kombinációja nagyon jól csúszik Lacusnak, ált. 120-140 ml gyümit megeszik tízóraira. Naponta egyszer tápszert kap (most már több mint egy hete), és lehet, hogy ennek köszönhető, hogy hajnali fél 4-ig alszik. A legújabb rekord egyébként hajnali háromnegyed 5! Jelzem, én persze még véletlenül sem tudok aludni, mióta Ő igen... Rosszabbnál rosszabb éjszakáim vannak, sokat kattog az agyam, nem tudok elaludni, felébredek, amikor etetni kéne, de nem kell, mert Manóci már nem kéri... szóval most nagyon fáradt vagyok...

És még egy fontos és jóhír: szuper gyorsan megszületett ma Lacus leendó játszópajtása (legalábbis reméljük) : Revuczky Antónia 3200 gramm és 54 cm! Még nem láttuk a kis csöppséget, de remélem hamarosan küldenek egy képet! 

Bár ígértem egy bejegyzést az ébredésekről, még mielőtt erre rátérnék, el kell mondanom, hogy még mindig nagyon szenvedünk a nappali alvásokkal-altatásokkal. Amilyen jól alszik éjszaka (most már 1 hete este 8-tól hajnali fél4 körülig alszik egyhuzamban), annyira nem jól nappal... Kicsit ettől már kezdek én is kiborulni, de most nem érek rá ezt leírni hosszabban, hanem inkább megmutatom az ébredéses képsorozatot.

Szinte mindig jókedvűen ébred már - nem úgy mint régen, mert az első 4 és fél hónapban állandóan sírva ébredt, hiszen mindig éhes volt! Szerencsére ez most már nem így van, hanem ébredéskor csak egy kicsit nyöszörög, vagyis jelez, hogy fent van. És amikor bemegyek, akkor már sosem úgy fekszik az ágyban, ahogy leraktam, hanem különböző módokon elfordul, megfordul, elbújik, kukucskál, összetúrja az egész ágyat... Nagyon cuki! :-)

Az elmúlt 5-6 napban teljesen felborult az eddigi alvásrend, alvásidő, szinte minden, ami eddig Manó alvására jellemző volt.

A hétvégi "megpróbáltatásokat" ki kellett aludnia, ezért hétfőn is és kedden is 2x2 azaz 4 órát aludt napközben! (Megjegyzem ez nagyon jól jött nekem is, mert bár én is legszívesebben aludtam volna - engem is megviselt a hétvége - inkább csináltam a házimunkát, és így egy kicsit utólértem magam...)

Aztán szerdán és csütörtökön megint fél-fél órát aludt egész nap!!! Semmi többet! Ez önmagában nem lenne gáz, csak hát ha nem alszik, akkor csak nyűglődik, és nagyon nehéz foglalkozni vele, hogy ne csak a nyafogásról szóljon a napunk... Hogy miért aludt ilyen keveset ezeken a napokon, az részben azzal magyarázható, hogy megpróbáltam délelőtt és délután kint altatni a levegőn, séta közben a babakocsiban. Na ez mostanában lehetetlenség! Annyira érdekli már minden, a külvilág, hogy mi történik körülötte, hogy képtelen elaludni. Fél, hogyha elalszik, akkor lemarad valamiről. :-) Úgyhogy ha azt akarom, hogy nyugodtan, és viszonylag normális mennyiséget aludjon, akkor itthon kell altatni a kiságyában. (Persze ez sem garancia a nagy alvásokra, de nagyobb esély van rá.)

Szerdán délután a Római strandon jártunk Bíborkáékkal. Lacuskám egész nap nem aludt, de a strandra menet sem a babakocsiban (tőlünk ugyanis 15-20 perc séta a Római strand :-), sem a strandon nem tudtam elaltatni, pedig ott is nagyon közel járt hozzá. Így aztán amikor hazafelé jöttünk este 7 óra körül, akkor elaludt a kezemben. Feljöttünk a lakásba, és mivel "koszos" ruhában volt, ezért nem akartam betenni a kiságyba, hanem letettem a mi ágyunkra, mert tudtam, hogy fél8 körül úgyis fel fog ébredni, mert éhes lesz. Valami hihetetlen édes módon aludt, nézzétek! :-) 

Aztán úgyis lett, fél 8-kor felébredt, gyorsan megfürdettem, megetettem, és 8-kor már aludt is újra... egészen hajnali FÉL NÉGYIG, egyhuzamban! Kérem szépen, rekordot döntöttünk ezzel az időponttal! Akkor evett, és visszaludt reggel negyed 8-ig. Ma éjjel szintén negyed 4-kor ébredt először, úgyhogy kezdek reménykedni, hogy rászokik ezekre a hosszú éjjeli alvásokra végre...   

Szóval most nagy káosz van az alvásrendünkben, de remélem hamarosan rendeződik. Az egyetlen biztos pont, hogy este negyed 9 - fél 9 magasságában mindig elalszik.

Ja, és a strandról: természetesen őt nem vittem be a medencébe, mert nem szabad a lehetséges fertőzések miatt. Csak hűsöltünk, játszottunk az árnyékban, és azért egyszer bementem én is a gyerekmedencébe megmártózni Bíborkával.

Az ébredésekről a következő posztban lesz szó ;-)

Szombaton az egyik unokatestvérem esküvőjére voltunk hivatalosak. Az egész nap nagyon zsúfolt volt, mert délelőtt a templomba kellett mennünk a másnapi keresztelőt megbeszélni a pappal, aztán ruháért rohantunk az Árkádba, majd haza Szigetszentmiklósra, ahol az egész család lázasan készülődött... Lacus szinte semmit nem aludt napközben, amit igen, azt többnyire a kocsiban, de mivel viszonylag rövid távolságokat mentünk, ezért ezek 10-20 perces alvások voltak. Úgyhogy nem volt jó passzban igazán. :-( 

Fél 6-ra kellett mennünk az esküvő helyszínére. A szertartás alatt Lacuska aludt, úgyhogy azt meg tudtuk nézni, de utána, amikor elfoglaltuk a helyünket a vacsoránál, már nagyon nyűgös volt. Valószínűleg nem tetszett neki az igen hangos élőzene sem, úgyhogy inkább kimentünk vele sétálgatni egy kicsit. Majd a 7 órakor kezdődő vacsorát meg sem vártuk, hanem akkor elindultunk vele Anyósomékhoz, hogy letegyük ott aludni. Ez viszonylag könnyen sikerült is, nem nagyon érzékelt abból semmit, hogy nem a saját kiságyába tettem be szopi után. A szokásos fél 9-es időpontban el is aludt, mi pedig visszamentünk a lagziba.

Viszonylag kiszámítahatatlan, hogy éjszaka mikor kel fel először (éjfél-1 óra körül szokott), ezért én nagyon izgultam, hogy mi lesz, ha felébred, és én nem vagyok ott. Hiszen olyan még SOSEM volt, hogy éjszaka ne én vegyem fel, amikor felébred... Mindenesetre hagytunk a Nagyinál tejcsit cumisüvegben, hogy ha felébred, akkor kaphasson enni, de azt nem tudtam, hogy vajon vissza is fog-e aludni, és hogy egyáltalán nem fog-e megijedni éjszaka amiatt, hogy nem is otthon van...

Na szóval mi Apával visszamentünk a lagziba. Megvacsoráztunk 9 órakor, és nem sokkal utána némi alkohol hatására Apának olyan táncolhatnékja lett, hogy nem is akartam elhinni. :-) Mindig az a felállás, ha mulatni megyünk valahova, hogy én táncolnék, ő viszont hallani sem akar róla. Nagy unszolásra azért mindig sikerül táncba vinni :-) de most megfordult a kocka, és ő unszolt engem. Volt mindenféle zene, a jó kis lakodalmas sramlitól a Tankcsapdán át a Republikig. Úgyhogy bő 1 év után most újra bulizhattam egy kicsit. :-) A helyzet azonban az, hogy nem bírtam az éjszakázását, nagyon fáradt voltam már éjfél felé, Apa viszont még pörgött volna a parketten tovább. :-) Végül 1 óra előtt egy kicsivel hazaindultunk. 

Lacuskánk pedig olyan rendes jófiú volt, hogy nem ébredt fel egészen addig, amíg haza nem értünk. De ahogy betettük a lakásba a lábunkat, egyből meghallottuk a hangját, hogy jelzi, ő is fent van ám! :-) Szerencsére így én tudtam felvenni, és így az éjszaka zökkenőmentesen telt, mintha semmiféle esküvő és bulizás nem zajlott volna közben. :-)

Szóval jól esett nekem is egy kis kikapcsolódás, bár őszintén megvallva, ez a kikapcsolódás már nem olyan, mint régen, Lackó előtt... Azért nem, mert mindig azon járt az eszem, hogy vajon felébred-e, mikor ébred fel, hogy fogja viselni, hogy nem vagyunk ott, vissza fog-e aludni... stb. Hiába tudom, hogy jó helyen van, hogy nem lehet semmi baja, mégsem tudok tejesen nyugodt lenni. Gondolom, ha nagyobb lesz, akkor azért ez egy kicsit változni fog, és nem fogok érte ennyire aggódni, ha mondjuk a nagyszülőknél alszik, nélkülünk...

Az esküvőn egyébként ugyanaz a fotós fényképezett, aki annak idején a mi esküvőnkön is, így megkértük, hogy készítsen néhány képet rólunk is.

Hát nem is tudom hol kezdjem... annyi minden történt velünk az elmúlt négy napban, hogy nem győzzük kipihenni és feldolgozni. Úgyhogy ide is csak szép fokozatosan tudok mindent megírni, feltenni, mert annyi fénykép készült, hogy elég végignézni, nemhogy a legjobbakat ide kiválogatni... :-)

Kezdjük azzal, hogy csütörtökön megérkeztek uncsitesóék Londonból, és egyből hozzánk jöttek legnagyobb örömünkre. Levi valami hihetetlen aranyos és okos, 19 hónaposan rengeteg szót mond - és a legtöbbet angolul és magyarul is tudja. Bámulatos! :-) Emellett nagyon szociális is, Lacit (ő így hívja KisLackót) nagyon szerette, bár sok mindent nem tudott vele nyilván kezdeni, de a 4 nap alatt rendszeresen megsimogatta, néha megölelte, és szeretgette. 

Szóval a csütörtököt és a pénteket családi körben együtt töltötte a két unokatestvér, íme ebből egy kis képválogatás. (Vasárnap találkoztunk velük utoljára - ma már visszarepültek - és máris nagyon-nagyon-nagyon hiányoznak...)

Igen, igen, Lacus tízóraira már negyedik napja almát eszik! :-) Az első napon a frissen reszelt almának inkább csak a levét adtam neki, akkor a pépes részt még kitolta a szájából a kis nyelvével. Második napon már lenyelte a pépes részt is, de időnként öklendezett egy picikét, mert hát sosem ment még le olyan dolog a torkán, ami nem folyékony. :-) (És mellesleg a folyékonytól, az anyatejtől is képes öklendezni, ha cumisüvegből issza, mert olyan mohó...) Aztán a harmadik napon már egész jól ette a pépet is, és ma már kb. egy fél almát - de olyan jó nagy darabból - megevett. Úgyhogy egyelőre ízlik neki, elnyammogja, alig kerül valami az előkére. :-)

A hozzátáplálás megkezdésének igaziból az az oka, hogy a tejcsi némileg fogyóban van, bár egyelőre napközben minden rendben, csak este vannak olyan nagy igényei Lackónak, amire már nem elég. Úgyhogy kb. 3 hét alatt feléltük a mélyhűtős aranytartalékokat, még néhány adag van, és kész... Sajnos jön a tápszer, ha továbbra sem lesz elég a tejcsi. :-( Ezt én elég rosszul élem meg, pedig már elég nagyfiú Manó ahhoz, hogy végülis nem tragédia, ha naponta egyszer mondjuk tápszert kap, na de akkor is, kicsit rossz érzés, hogy nem tudom neki a legjobbat nyújtani... :-(

Úgyhogy evés téren most nagy változásoknak nézünk elébe, majd beszámolok! ;-) De most önmagában is nagyon izgalmas hét áll előttünk: csütörtökön érkeznek az UNCSITESÓÉK egyenesen Londonból, szombaton esküvőre megyünk, vasárnap pedig Lacuska keresztelője lesz. Csupa csudijó izgalmas dolog, szóval olvassatok minket, mert nagy élménybeszámolók vannak kilátásban! ;-)

Hát Ő lenne az, a házunkban lakó 2 éves Nagylány, Bíborka. Nagyon aranyos és okos leány, és nagyon szereti Lackót. Ölelgeti, puszilgatja és vigasztalja. Lacusom nem sokat tud ezekre még reagálni, de nem tiltakozik, egyszerűen csak vigyorog. :-)

Kedvenc mondatom Bíborkától az volt, amikor Lacus sírt a játszótéren, és erre Bíbor így szólt: "Ne sírj Lackó, itt vagyok!" :-) Hát nem édes?!

Pénteken nagy buli volt, mert Bíbor meghintáztatta Lacust az ölében a játszótéren. Manó nem igazán érthette, mi történik (a feje is ezt tükrözi a képen), de azért mint egy nagy rutinos, kapaszkodott a hintaláncba.

Aki még nem hallotta volna, és szerelmes hangulatban van, hallgassa meg a "félhétéves" kislány mondandóját... Érdemes! ;-)

Hát igen, egy újabb dilemma, amivel gyakorló anyukák gondolom találkoztak. Bár úgy érzékelem a környezetemben, hogy a többségnek nem dilemma, vagy legalábbis nem akkora, mint nekem... A gyerekek nagy részének a szájában ugyanis ott van a CUMI.

Sokat olvastam erről, Ranschburgtól kezdve sok egyéb irodalmat, és hát egyértelmű, hogy mind a cumi, mind az ujjszopi mellett vannak érvek és ellenérvek egyaránt. Én mégis úgy gondoltam, hogy nem akarok cumit adni, elvből, mert azt egy tüneti kezelésnek tartom - vagyis nem gondolkozik el az ember a Baba sírásának okán, nem próbálja meg azt megszüntetni, hanem be a cumit a szájba, és csönd van. Ez kétségtelenül kényelmes, és bevallom, voltak olyan pillanatok már, amikor egy hajszál választott el attól, hogy én is Manóci szájába dugjam a cumiját. (Van neki ugyanis egy, ráadásul Kisvakondos :-) mert tartaléknak megvettük, de még csak egyszer használtuk, a kórházban, a műtétkor.)

De eddig nem használtuk, és ezért pár napja eljutottunk oda, hogy Lacuskánk megtalálta a hüvelykujját, és szépen, nagyon aranyosan és ügyesen szopikázza. Bevallom, nem örülök ennek sem annyira, mert tudom, hogy én már elsőbe mentem iskolába, amikor leszoktam róla... De bízom benne, hogy Ő nem fog így járni. Ugyanakkor az jó, hogy meg tudja nyugtatni magát, ha úgy alakul, egy kis ujjszopival.

Egyelőre egyáltalán nem durva a helyzet, napközben nagyon ritkán látni, hogy szopizna, és alváskor is csak elvétve. De azért elcsíptem egy pillanatot, ami érdekes módon nem elalváskor volt, hanem már akkor aludt vagy egy órája... lehet, hogy visszaaltatta magát az ujjacskájával. :-)

Úgyhogy jelenleg így állunk... Persze vannak olyan szerencsések, akiknek a Babája nem hajlandó elfogadni a cumit, és nincs szüksége a saját ujjára sem. Mi úgy tűnik nem tartozunk ezek közé.

Aztán az is lehet, hogy majd  a következő gyereknél már másként gondolkozunk majd, a cumiról és fogunk neki adni. Hát majd meglátjuk...

Szombaton voltunk piacolni Manócival, és bár már marhára nincsen alma szezon, meg alig lehet kapni, mégis vettem pár szemet azzal a szándékkal, hogy megkóstoltatom Lacuskával. Csak az íze kedvéért, nem azért, hogy egy tejcsit kiváltsunk vele (meg az úgyis hosszadalmasabb folyamat), hanem csak azért, hogy hadd kezdjen el ismerkedni más ízekkel is. 

Tegnap leteszteltem a vásárolt almát, és megettem belőle egyet, persze Lacus társaságában. A félig megrágott almát aztán odaadtam neki, gondoltam hadd fogja meg - tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis a szájába veszi, amit megfog. Hát így is lett... az íze biztosan tetszett neki, mert hosszasan szopogatta az alma húsát, szerintem a levét szívta ki belőle. Ezzel eljátszottunk vagy 10 percen keresztül, és többször is próbáltam elvenni tőle, mire ő szabályosan reklamált, hogy adjam vissza.

Persze a hozzátáplálásnak és az első kóstoltatásoknak nem ez a "hivatalos" menete, ezt nagyon jól tudom, de biztosan nem ártottam neki ezzel. Hacsak nem azzal, hogy az ételt játéknak nézhette, márpedig nagyon sokszor hallottuk gyerekkorunkban szüleinktől, hogy "AZ ENNIVALÓ NEM JÁTÉK!" :-)

Szóval az a lényeg, hogy csütörtökön úgyis megyünk dokihoz meg védőnőhöz, és akkor megbeszélem velük, hogy a reszelt almát mikor adhatom Lacusnak...

Tegnap este Lacuska alatt 50 gramm híján 7 kg-ot mutatott a mérleg. Bárki idegen, aki társalgásba kezd velünk az utcán, a boltban, vagy éppen ott, ahol - megjegyzi, hogy milyen jó húsban van, hogy biztos van étvágya... stb. Vagyis tulajdonképpen "leducizzák" a gyereket, csak diplomatikusan nem mondják ki :-) Pedig szerintünk igazából nem duci, hanem éppen annyira kis husi, amennyire egy ilyen Babócának lennie kell.

A hossza kb. 65-68 cm.

Szerintem továbbra is kiegyensúlyozott, vidám Baba. Nagyon vigyori, egyfolytában vigyorog, ha meglát minket, vagy ha Rokonok szórakoztatják.

Mozgásfejlődés terén túl sok minden nem történt az elmúlt egy hónapban. Iszonyatosan küzd és erőlködik hason fekve, nem adja fel, de még mindig ritkán sikerül az átfordulás. Ilyeneket, amiket a "nagykönyv" ír, azért persze tud:

• Hason fekve magasra emeli fejét és mellkasát.
• Kezeire támaszkodva elő­relöki magát és felhúzza térdeit. 
• Pocakján fekve nyújtott végtagokkal pihen. 
• Megtámasztott helyzetben megfeszí­tett háttal ül hosszabb-rövidebb időn keresztül.
• Fejét felemelt helyzetben tartja, jobbra-balra mozgatja.
• Előrenyújtott fejjel, megfeszített törzzsel és hasa előtt felhúzott lábakkal segíti a felülést.
• Ülő helyzetben tárgyak megragadá­sára képes.
• Játszik a kezébe helyezett csörgővel. Nyúl a csengettyű után, és jól célzott mozdulattal teljes kézzel meg is ra­gadja, sőt szándékosan el is engedi.

Ezek közül a hónap legnagyobb újdonsága az ülés, nagyon szeretné, pedig a gerincének még annyira nem jó állítólag, de most már azért elég sokat van ülő helyzetben az ölünkben, mert kihisztizi. Ült már az asztalnál is, ha rajta múlt volna, a tányérok is repültek volna. :-) Mert a finommotorikája már igazán fejlett, nagyon ügyesen fog, két kézzel megragad mindent - többek közt pl. az arcunkat, fülünket is, ha fölé hajolunk. :-)

Az ülés miatt már a babakocsi sport részét használjuk kb. 2-3 hete, a mózeskosárban már nem érzi jól magát. 

A "beszédfejlődés" halad a maga útján, mindig mond újabb és újabb hangokat, manapság a "hej" a sláger, illetve a nyálbuborékok fújása. Nagyon szeret sikítozni, "nyávogni", próbálgatja a különböző hangszíneit.

Az evés és az alvás terén nem történt változás - sajnos. Még mindig ébred éjszaka min. kétszer, azonban egyre inkább világossá válik, hogy az ébredések közül max. 1 az, amikor tényleg éhes, és szüksége van a tejcsire. A többi esetben rám van szüksége, vagy nem tudom mire, de olyankor csak "nassol", nem eszik igazán. Viszont visszaaludni nem hajlandó cici nélkül, úgyhogy most épp a stratégia-építés napjaiban vagyunk Apával azt illetően, hogyan fogjuk erről leszoktatni...

A fogzás jelei továbbra is érzékelhetőek - a mértéktelen nyálzásban és a "mindent megrágok, ami a kezembe kerül" jelenségben. De fogat egyelőre még nem látunk.

Ja, és fürdeni már kifejezetten szeret! Nagyokat rúg a lábacskáival a kádban, úgyhogy általában vizes minden a kád körül fürdéskor... a fal, a padló, a szekrény...

A Tarzan című rajzfilm egyik betétdalát csak úgy hirtelen felindulásból mutattam meg egyik nap Lacusnak - a telefonomról szólt. Nagy meglepetésmere hihetetlen módon tetszett és tetszik neki. Azóta a napirend része lett a dal meghallgatása, és naponta többször is csodálva nézzük, hogy mennyire élvezi :-) Talán a videó is érzékelteti egy picit, bár közel sem olyan "látványos", mint élőben, hiszen a szeme csillogását nem adja vissza a felvétel...

Az eredeti rajzfilmrészlet ezzel a dallal megtekinthető itt.

Ha a múlt hét előtti héten Anya lírta, hogy mennyire nyűgösek voltunk, akkor most le kell írnom, hogy a tegnap zárult hetünk a lehető legnagyobb harmóniában zajlott, mert olyan jókisfiú voltam! :-) Nem voltunk nyűgösek, nem hisztiztünk, nem sírtunk - vagy legalábbis olyan minimálisat, ami szükséges, mert különben nem is lennék igazi Csecsemő. :-) Többnyire csak itthon voltunk, de jókat játszottunk, ügyesen elaludtam napközben is és éjszaka is. Kedvünket csak az időjárás szegte, mert nagyonkat sétálni nem lehetett, de még kimozdulni is alig, ami azóta sajnos csak romlott...

Végre úgy tűnik, hogy Anya legnagyobb örömére kialakítottam valamiféle napirendet. Anya és Apa már 3 hónapos koromban elvárta volna ezt tőlem - de csak azért, mert Anya túl sokat olvas az interneten és a különböző újságokban erről, és azt hiszi, hogy minden úgy van, ahogy ott leírják... Szóval mostanában 6-7 között kelek, mikor hogy unom meg a hason fekvést az ágyban. Aztán reggelizek, és nagyjából fél10-10 magasságában elfáradok, és álomra hajtom fejem. De nem alszok sokat, csak annyit, hogy Anyának legyen ideje fogat mosni, fésülködni, elmosogatni. Szóval félórát, max. háromnegyed órát hagyok neki erre. Meg hát meg is éhezem, úgyhogy fél11-11 körül ismét ennem kell. A hosszabb alvást 13-14 óra körül szoktam megejteni, ilyenkor egy-másfél órát maradok csöndben. :-) Kelés után ismét evés következik, majd a délutáni játék és/vagy séta. Ennek is általában alvás a vége - 5 óra körül újabb félórát alszom. Fél 6-6- körül evés, és aztán fürdésig (negyed nyolc-fél nyolc) már nincs megállás. Pancsi után mindig jó sokat eszek, és fél 9 körül elalszom... Na persze nem reggelig, mert azt ki nem bírnám evés nélkül! ;-) Tudom, tudom, ti felnőttek sem esztek éjjel, de nekem ez nagyon tetszik, hogy éjjel is lehet - félálomban - enni, úgyhogy egyelőre nem vagyok hajlandó leszokni róla... 

Íme egy kis képválogatás az előző hétünkből!

 Fáradt voltam ez esti fürdésnél, ezek meg képesek voltak még a fényképezéssel is húzni az időt...

Egyik reggel megbirkóztam az "alvótársammal", nyuszival.

 
Szombaton kitalálták - már megint valami internetes marhaság! - hogy be kell engem tekerni egy plédbe, majd kitekerni, és ezáltal hozzájárulnak ahhoz, hogy meg tudjak egyedül fordulni hasról hátra és vissza. Egyébként jópofa játék, élvezem! :-)

A játékbirodalmam legújabb tagja a zöld versenyautó, amely azért különlegesség, mert Kisfiú létemre a hétvégén kaptam meg Szüleimtől az ELSŐ kisautómat! Nagyon örülök neki, csak még nem rendeltetésszerűen használom, hanem egyelőre csak megkóstolom a karosszériát is meg a sofőrt is.

Nézd meg a videót, és megtudod, hogy sikerül-e Lacusnak a fordulás... ;-)

Nyűgös a Baba - Nyűgös a Mama... ismerjük és már többször tapasztaltuk ezt az igen egyértelmű párhuzamot Baba-Mama lelkiállapotát illetően. Kérdés azonban, hogy ki volt előbb nyűgös?... a Baba vagy a Mama?...

Eme filozófikus gondolat azért kap helyet a blogban, mert úgy érzem, igen nyűgös hetet tudhatunk magunk mögött. Tény, hogy hétközben valószínűleg én voltam előbb nyűgös, tényleg nem voltam a toppon lelkiállapotomat illetően, és ezért nem is csodálkoztam rajta, hogy Lacus sem... A hétvégén azonban én már jól éreztem (volna) magam, de akkorra meg KisManó lett nyűgös - és ettől persze én is...

Nem tudom, hogy mi az oka a nyűgösségének, általában arra fogjuk, hogy "jön a foga". Ami biztos, hogy jön, mert a nyála olyan mértékben folyik szegénykémnek, hogy lassan már csavarni lehet a ruháiból. De hogy ez fáj is-e neki, azt kimondottan nem látjuk rajta. Aztán azt is gondoljuk, hogy azért is lehet nyűgös, mert nem igazán tudja magát elfoglalni már a játékokkal. Az már nem izgalmas, mint pár hónapja, hogy a játszószőnyegen felülről lógó tárgyakat nézegesse. Ennél többet szeretne, mindent megfogni és "megkóstolni". De ehhez vagy oda kell neki adni a dolgokat folyamatosan (amit persze lelkesen csinálunk), vagy az kellene, hogy komolyabban nekifogjon a helyváltoztatásnak, és megpróbálja elérni a közelében elhelyezett tárgyakat. Megállapítottuk azonban, hogy LUSTA. :-) Bár hasonfekve továbbra is rettenetesen küzd, hogy a hátára tudjon fordulni, de még mindig kevés sikerrel. A kezét mindig rossz helyre teszi, és lassan egy hónapja nem jön rá, hogy miért nem sikerül... De ha háton fekszik, akkor nem akar megmozdulni. Pedig mindig oldalra rakom a kedvenc játékait, hogy forduljon ő is oldalra, de nem igazán akar... Úgyhogy marad a türelem, és annak az elfogadása, hogy majd ő tudja, mikor lesz szüksége a helyváltoztatásokra, és akkor megteszi. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ülni nagyon is lenne kedve, de azt meg persze nem igazán szabad még neki, mert a gerince nem érett még rá.)

Úgyhogy így állunk, ilyen volt a hetünk. Csavarogni is voltunk azért, minden itthoni nyűgösség ellenére, mert ha új helyre, új környezetbe kerül, akkor a sok új inger feledteti vele nyűgösségének minden vélt vagy valós okát. :-) Szóval voltunk a héten Ringatón (ahol annyira elringatta a közös éneklést-mondókázás, hogy annak kellős közepén elaludt az ölemben, és békésen szunyókált a nagy énekhangzavarban), aztán voltunk Dórinál, ahol láthattam majdnem az összes kollégámat együtt. Szombaton sétáltunk egyet  a Városligetben Mártiékkal, és vasárnap pedig Miklóson jártunk a nagyszülőknél. 

A képhez tartozó "tudnivalók":

• Manó nagyon szeret "olvasni". Összeszedtük azokat a mesekönyveket, amelyek a  mi kedvenceink voltak anno, és most azokat olvassuk neki. Nagyon szereti hallgatni és nézegetni a képeket. Ilyenekre kell gondolni, mint a Didergő király, A két kicsi bocs meg a róka, Vuk, Ki hol lakik, Kecskére bízta a káposztát... stb. 
• A hasonfekvésből tegnap, azaz május 3-a óta megy simán a megfordulás hátra. Eddig csak gyakorolt :-), és nagy ritkán nagy nehezen megfordult, de tegnap óta már nagyon könnyen és gyorsan megy - igaz még csak az egyik oldalra (balra). Szintén nem rég óta tud hátról az oldalára is fordulni (ezt pedig csak jobbra egyelőre).

Szombaton ellátogatott hozzánk Ági és Koppány, régi jóbarátok, akik októberre várják az első Babájukat. Úgyhogy a római parton sétálgatva, gyakorlásképpen kicsit "kölcsön is adtuk" nekik Manót,  akinek az a legújabb - számunkra nem túl pozitív szokása - hogy a babakocsiban nem hajlandó meglenni, csak amíg alszik. Mihelyst felébred, elég hamar megunja a fekvést, és hiszti formájában követeli, hogy vegyük ki. Ha ez megtörténik, akkor semmi baja, és kézben tartva (és sétálgatva) minden rendben van, érdeklődve elnézelődik szinte bármeddig. Na de ebből nem csinálhatunk szokást, mert akkor vagy venni kell egy kengurut, és abban hordozni, vagy a hisztit tűrni, és megszoktatni vele, hogy a kocsiból is lehet nézelődni. Bár tény, hogy a babakocsinak még mindig a mózeskosár részét használjuk, és bár a háttámlája dönthető, vélhetően mégsem lát ki belőle annyira, amennyire szeretne. Úgyhogy holnap beizzítjuk a babakocsi sport részét, mert abban is tud döntve ülni (mivel 90 fokban még nem szabad neki), de ha elalszik, akkor meg le tudom hajtani vízszintesbe. Bízom benne, hogy ez megoldás lesz a hisztire...   

Ma részt vettünk életünk első Ringató foglalkozásán a Csillaghegyi Közösségi Házban.

Teljesen feldobódtunk tőle, és nem véletlenül mondom többesszámban! Lacusnak (is) nagyon tetszett! Teljes érdeklődéssel nézegette a sok babát, hallgatta a szép furulyahangot és a sok-sok éneklést-mondókázást. Néha ő is "énekelt", mosolygott, szóval tényleg látszott rajta, hogy jól érzi magát. Mondjuk nagyon nem is meglepő, mert azt itthon is észrevettük már, hogy imádja a zenét. Vannak zenélő játékai, amiket nagyon szeret hallgatni, és hát persze én is sokat énekelek neki az első napoktól kezdve. Apát nehéz dalra bírni, de azért volt már rá példa, hogy dalolt neki valamit... :-)

Szóval csudijó volt, kár, hogy nem merészkedtünk el már előbb ezekre a foglalkozásokra, na de az biztos, hogy mostantól (ha sikerül), akkor rendszeresen ott leszünk hetente egyszer a Ringatón!

Ja, és nem mellékesen találkoztunk egy volt magyar szakos évfolyamtársammal, aki - mint kiderült - itt lakik a szomszéd utcában, és 1 éves a kisfia. Ennek is nagyon örültem, mert legalább lesz egy újabb "sétapartnerünk" és "játszótársunk". :-)