... végre eltettem az orrszívó-porszívót. Ezért volt ez a hosszú hallgatás, mert nem akartam a depis lelkiállapotomat a blogra zúdítani, pedig olykor jól esett volna.
Még a Bobóországos kiruccanásunk előtt kezdődött, ahogy írtam korábban is, köhögéssel... aztán jöttek a szövődmények, erről is beszámoltam... majd 10 nap antibiotikum és számos egyéb gyógyszer mellett lassan elkezdődött a javulás. De nagyon lassan... Hihetetlen, hogy ennyi váladék hogyan halmozódhatott fel Lacus kicsi szervezetében, de minden nap jött a temérdek trutyi az orrszívón keresztül... Ezért orrszívtunk, fület melegítettünk, cseppeket és spray-ket adagoltunk, valamint hetente kétszer elmentünk a doktornénihez, aki mindig megnézte, hogy tényleg javul-e. Utoljára pénteken voltunk, akkor azt mondta, hogy a dobhártyáján egy pici gyulladás még látszik, de amúgy rendben van.
Tegnap már el is hittem végre én is, hogy meggyógyult a Drága. Majd este, a lefekvéskor 1 órás köhögőroham kapta el megint a Picikémet, pedig a köhögés már régóta megszűnt. Nagyon kiborultam tegnap este... mert tényleg azt hittem, hogy rendben van, meggyógyult, nem kell több gyógyszer, orvos...stb. 26 nap alatt nagyon belefáradtam, lelkileg. Semmi másról nem szóltak a napjaink, csak a gyógyszerezésről és az itthonlétről. Persze még az volt jó, hogy alapvetően Ő végig jókedvű volt, nem nagyon szenvedett, vagy legalábbis nem nagyon látszott rajta.
Tudom, hülye vagyok, hogy egy felsőlégúti vírustól így ki tudok készülni, de számomra tényleg megterhelő, hogy az ember tehetetlen, és mindennap várja a javulást, de az nem akar jönni... Aztán eszembe jutnak mások, olyan szülők, akik az egész életüket a beteg gyerekük ápolásának szentelik. Hogy ehhez képest a mi bajunk elmúlik (várhatóan), és egy szavam sem lehetne. De gyenge vagyok ehhez. Ezt be kell látnom, kár tagadnom. Talán nem is lennék képes arra, amire ezek a minden áldozatot vállaló szülők képesek. Tisztelem őket! (Persze azért a két szituáció nem ugyanaz, de erősséget és hitet azért mindkettő igényel.)
Szóval ma reggel egyből hívtam a dokinénit, hogy megint köhög... Azt mondta, ne tulajdonítsak neki jelentőséget, valószínűleg van még hátracsorgó váladék, és az okozza. De szerdán megnézi. Szegény dokinénit is sajnálom már, hogy mindig hivogatom, de már minden kis apró tünetre görcsbe rándul a gyomrom, és aggódom, hogy nehogy újra... Meg hogy nehogy megint késő legyen, vagy elrontsak valamit. Egyébként meg hálás vagyok a doktornéninknek, mert úgy érzem, sokat és alaposan törődik velünk - persze tudom, ez a dolga, de azért hallottam én már fura gyerekorvosokról... Úgyhogy nagyon örülök, hogy nekünk ilyen van, amilyen!
Most már azért pár napja a szép napsütésben lemegyünk fél órát, órát levegőzni, és remélem, hogy pár nap, és minden újra a régi lesz, így 1 hónap után... (Lacus egészsége mellett pedig bízom benne, hogy az én mentális egészségem is helyre rázódik.)
