Alapvetően szeretjük, ha a Doktor néni meglátogat minket havonta egyszer, mert ez egy megnyugtató visszacsatolás a Szülőknek, hogy a Gyermek szépen fejlődik, minden rendben van vele, és egyébként még "gyönyörű arcvonásai" is vannak... :-) Íme:

Tegnap ez az alapvetően pozitív visszacsatolás átcsapott ambivalenciába. Nem az oltás miatt, mert Lackó sírt ugyan, de azért, mert Doktor néni vizsgálata és az oltás beadása is már a farkaséhes időszakra esett sajnos, így aztán a sírás sokkal inkább szólt az éhségnek, semmint a szurinak.

Szóval az ambivalens érzéseket az okozta, hogy a fenti pozitív "értékelés" mellett sajnos a Madarász utcai Gyermekkórházba lettük irányítva. :-( Tudtuk, hogy Manónak van köldöksérve is és lágyéksérve is, de hogy vélhetően mindkét sérvben van egy kicsi béldarab, ami kizáródhat, az nem volt egy jóhír... Úgyhogy pénteken megyünk a sebészhez, aki megmondja, hogy műtét vagy nem műtét, és ha igen, akkor mikor is...

Persze én már most előre félek attól, hogy mi lesz, ha műtétre kerül a sor... Aztán tovább gondolkodva elszégyellem magam, hiszen egy sérvműtét semmi ahhoz képest, amiket hallok a különböző rendelőket járva, vagy az ismerősök eseteire gondolva. Például pár hete az ortopédián mi boldogan hallgattuk a doktor bácsit, hogy Lackónak milyen szépek az ízületei, és hogy minden a legnagyobb rendben, miközben az utánunk következő kb. 3-4 éves kisfiú és anyukája azzal a panasszal jött, hogy a gyerek nem tud járni... :-( Vagy említhetném azt a kedves barátnőmet, akinek mindkét csemetéjét már többször műtötték a szívével. Ezekre gondolva tényleg szégyellem magam, hogy miért látom a bolhát elefántnak, ezért megpróbálok inkább uralkodni magamon. Azt mondják, a sérvműtétek az egynapos rutinműtétek közé tartoznak (bár ez szerintem nem feltétlenül egy megnyugtató érv), na de várjuk meg a pénteket, mert nem is biztos, hogy sor kerül Lacusnál ilyemire. De ha mégis, akkor is azt kell mondanom: ez legyen a legnagyobb baja egész életében!