Óriási élmény számunkra átélni nap mint nap, hogy hogyan válik egyre és egyre értelmesebbé ez a Kisember. Először is elképesztő módon figyel mindenre, de leginkább ránk, ahogy és amit mondunk. Ezeknek egy részét néha próbálja utánozni is. Túlzás lenne azt mondani, hogy 10 hónaposan szavakat mond, de egy biztos: próbálja a maga módján utánozni azokat. Ezt a "labda" szónál figyeltük meg először. Vagy például a kutyaugatás általunk mondott vau-vau-ját ugyanazzal a hangsúllyal és eh-eh szótaggal mondja. De ha megkérdezzük, hogy mit mond a kutya, akkor válaszol, hogy "eh-eh".
Vagy említettem korábban, hogy tud ötöst adni, és ezt hihetetlen gyorsan megtanulta. A pá-pá nem megy, azt valamiért nem tudja vagy nem akarja még mutatni, pedig nagyon sokszor mondjuk neki.
Nagyon sok dolgot megért már, pl. ha kérdezem, hogy "hol a labda?", akkor vagy megkeresi a szemével, vagy oda is megy hozzá. Vagy pl. 3-4 próbálkozás után megtanulta, hogy ha felültetem a csúszda tetejére, és utána mondom, hogy induljon el és elkapom lent (meg mutatom is neki), akkor elindul egyedül csúszni.
Mindenre mutogat a kis csepp mutatóujjával, és sokszor valamilyen hanghatás is kíséri a mutatást, mert megnevezi a maga módján a látott dolgokat.
Aztán lehet vele már tényleg kétirányú kommunikációt folytatni, mert ha mondunk neki valamit, vagy csinálunk ővele valamit, akkor arra válaszol - szintén valamilyen hanghatással. És persze nagyon sokat utánoz... amit tud, azt utánozza (pl. cuppogás, köhögés, nevetés, hangsúlyok, bólogatás, dobolás-ütögetés).
Na és ne hagyjam ki azt sem, hogy megy már a műsorozás is, ha épp nem figyelünk rá, vagy csak simán olyanja van, akkor elkezdi produkálni magát... nagyokat kiált, nevet, és az egész testével azt kommunikálja, hogy "figyeljetek már ide, én ezt is tudom!".
Biztosan ennek a nyiladozó értelemnek is köze van ahhoz, hogy egyre nyíltabban és érdeklődőbben reagál a gyerekekre is, legyen az kortárs, vagy akár nagyobb lurkó is. Ringatón például úgy próbált meg csajozni, hogy az egyik kislánynak a rózsaszín alapszínű és mindenféle színű pöttyös zokniját lehúzta. Én visszaadtam a kislányra, Lackó megint lehúzta. A kislány tűrte, az anyukája szerencsére nevetett rajta. (Azért írom, hogy szerencsére, mert vannak olyan anyukák is, akiket én nem nagyon értek meg... elhozzák a gyereküket egy közösségbe, de ha az én - vagy bárki másnak a gyereke - hozzányúl az ő gyerekéhez, akkor látszik az anyukán, hogy szinte mérges miatta. Igaz, Lackó éppen meghúzta a haját ennek a kisfiúnak, akinek az anyukájára most spec. gondolok, de (1) a kisfiú meg se nyikkant a hajhúzástól, vagyis nem fájhatott neki annyira, (2) egy értelmes és normális anyuka tisztában van vele, hogy az ilyen picik, mint Lackó is, nem szándékosan és rosszindulattal teszik, hanem csak így teszteli, hogy az a másik egy másik-e, és van-e haja, és egyáltalán, mire hogyan reagál. De ha ez nem tetszik egy anyukának, akkor szíve joga, engem nem érdekel, csak ne hozza közösségbe a gyerekét.)
Szóval most már olyan jó látni, hogy érdeklik a gyerekek (is), és alapszinten, de tud velük játszani. Ma itt volt nálunk az egyik baráti kiscsalád, és Mírával és Márkkal is aranyosan együtt játszott Lacus.
