Tegnap megjártuk Balatonföldvárt... Alapvetően csudajó volt minden, csak a hazaút emlékének kell majd megszépülnie, de annak nagyon!
Szóval délelőtt elindult a mi kis családunk, Szüleimmel, Bátyámmal és Levivel egyetemben a családi apartmanhoz, mert hogy bútort szállítottunk oda. A fiúk a teherautóval mentek, én pedig Anyukámmal és a két kis Lurkóval személyautóval mentünk utánuk. Odafelé minden nagyon szuper volt: Levi indulás után kb. 5 perccel bealudt, Lacus némi éneklés után szintén. (Egyébként már nagyon jó vagyok az "énekelek és vezetek egyszerre" művészeti ágban, mert néha szükség van rá a kocsiban, ha Manóci nem elég álmos... ettől ÁLTALÁBAN elalszik...)
Szóval Anyukámmal jót beszélgettünk útközben, a gyerekek meg jót aludtak!
Az időjárás nem volt valami remek, szóval inkább csak nagyot sétáltunk Földváron, ettünk fincsi ebédet egy jó kis étteremben, majd délután a félőrült Bátyám megfürdött a Balatonban - mondván, idén nyáron ő már úgysem jön többet a Balatonra! Levi is ment volna az Apukájával nagyon szívesen a vízbe (nem fázós, angol gyerek!), de azért őt nem engedtük be, mert féltünk, hogy megfázik.
Aztán 5 óra magasságában elindultunk hazafelé. Az "elosztás" ugyanaz volt, mint lefelé: a fiúk a "nagy autóban", a lányok meg a gyerekekkel a személyautóban. Levi nagyon fáradt volt, így várhatóan ő elaluldt (volna) útközben, bár beülni egyáltalán nem akart a kocsiba. Lacuskánk nem volt fáradt, mert a séta közben is aludt kb. fél órát. Úgyhogy én számítottam rá, hogy nem fog elaludni, de azt gondoltam, majd egy kis éneklés megteszi a hatását... Hát nem így lett. Manóci kezdetben csak finoman sirdogált, majd egyre erőteljesebbé vált a sírása, és olyan szívből sírt, mintha a világ legnagyobb tragédiája érné éppen. Pedig éhes nem volt, mert indulás előtt evett - és tudvalevő, hogy Manóci szinte csak akkor sír, amikor éhes.
Anyukám mellettem ült az anyósülésen, és próbálta Lacust mindenféle játékokkal szórakoztatni, de nem járt sikerrel. Odáig fajult a dolog, hogy valahol a 80. kilométerkő tájékán megálltunk egy parkolóban. Manót kivettem az autósülésből, és egyből minden rendben lett. Nevetett, boldog volt. Na mondom, akkor megnyugodott, mehetünk tovább. Hát szinte arra sem volt idő, hogy a slusszkulcsot elfordítsam, ő már újra sírt. Anyukám továbbra is kitartóan próbálta vigasztalni, meg én is beszéltem hozzá. Minden hiába, újra meg kellett állnunk kb. 10 kilométer múlva. Megint kivettem, megint minden rendben volt. Anyukám ekkor hátraült a két gyerekülés közé, és azt gondoltuk, hogy onnan majd könnyebb lesz Lacus figyelmét elterelni a sírásról - ha esetleg újrakezdi. Persze újra nekikezdett, alighogy beleraktam ismét az autósülésbe... Néha voltak pillanatok, amikor csönd volt, pl. a Ki hol lakik? örökzöld mesekönyv olvasgatásakor, de alapvetően maradt a keserves sírás, és a pattanásig feszülő idegeim. Közben néha Levi is nyöszörgött, ki akart szállni, kereste az apukáját, megitta Lacus tápszerét a cumisüvegből... szóval zajlott az élet a hátsó üléseken... Az volt az igazi, mikor ketten egyszerre sírtak! :-S Hogy lehet úgy vezetni autópályán 130-cal, hogy közben ordít mögötted a gyereked?!
Az autópálya végefelé úgy döntöttünk Anyával, hogy kiveszi Lacuskát az autósülésből, most már úgyis csökken a sebességünk... Megállni nem akartunk már többet, mert a gyerekek eredeti fürdésidejét már így is régen elbuktuk... Na, gondoltam, végre lesz egy csönd, és nem pattanak szét az idegeim! Hát rosszul gondoltam. A Nagyi hiába vette ki, hiába rázta, ringatta, dumált neki, semmi nem használt...
Nagy nehezen aztán hazaértünk. Kivettem a kocsiból Manócit, magamhoz öleltem, és a sírás abbamaradt. Kész. Vigasztalni sem kellett, minden rendben volt! De hogy mi volt a baja útközben, azt ne kérdezzétek! Anyukám szerint "anyahiánya" volt, és engem akart. Szerintem nem, mert tudta, hogy ott vagyok, végig dumáltam neki én is. Szerintem az a baj, hogy egyszerűen utál az autósülésben és a kocsiban lenni AKKOR, HA NEM álmos. Ha nem tud aludni a kocsiban, akkor az egy borzasztó uncsi hely lehet neki. Nem lát ki, nem történik semmi, szerintem ezt nem szereti, én legalábbis ezt tapasztaltam.
Anyukám és én öregedtünk pár évet a hazaút alatt :-), Lacus annyit sírt a 1,5 óra alatt, amennyit szerintem összesen sírt eddigi életében, Levi pedig kapott egy kis kiképzést a jövőre nézve, hiszen az októberben érkező kistestvére biztosan fog hasonló módon sírni mellette.
És akkor arról már nem is beszélek, hogy mennyire veszélyes így vezetni... Nem tudsz teljes mértékben a vezetésre koncentrálni, ha keservesen sír a babád mögötted. Ha egyedül lettem volna, akkor persze tuti nem vezetem végig így az utat, hanem megállok hosszabb időre. Így, hogy Anya ott volt, ő egy kicsit tudott enyhíteni a dolgon. (Köszi, Anya!) És persze azt is nagyon jól tudom, hogy az ülésből sem szabad kivenni a gyereket semmi áron! Inkább sírjon egész úton, minthogy esetleg valami más baja legyen... Ezt a tilalmat nagyon szigorúan be kell tartanunk, ebből nem szabad engedni!
Szóval estére én idegileg teljesen készen voltam... Szegény Apán csattant az ostor, vele is türelmetlen voltam, pedig a névnapi ajándékozás még hátra volt... (Bocs, Apa!)
Hát így történt a nagy kaland. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó ilyen eset, de bízom benne, hogy szokássá sem fog válni...
