A játszóházas tévéreklám után szabadon ezt kell mondanom: „A kisfiunk egy hős!” :-) Minden sokkal pozitívabban alakult, mint ahogy arra előzetesen számítottam, így összességében elmondhatom, hogy talán nem volt életem legszörnyűbb napja 2010. április 8.
Ahogy a korábbi bejegyzésben vizionáltam, féltem a műtét napjának reggelétől, az éhgyomor miatt. Azonban hajnal 4-kor felkeltettem és megetettem Lacust még anyatejjel, majd reggel 6-kor megitattam cukros vízzel, amiből szintén jóízűen elfogyasztott 60 ml-t. Úgyhogy negyed 8-kor kocsiba ültünk, ahol elaludt, és lényegében az éhgyomorral való megérkezés a kórházba egészen a műtétig nem okozott gondot, mert nem volt éhes Lacus.
Előzetes vizsgálatok és az aneszteziológus tájékoztatása után fél 10 után pár perccel vitték be Manót a műtőbe. Addig velünk volt, kaptunk szobát, ágyikót (neki). Bár a műtőben altatással és ébredéssel együtt kb. 45-50 percet volt bent, a tényleges vágás-varrás csupán 10-15 percig tartott. Fél 11 előtt már fel is ébredt az altatásból, és az első érzése vélhetően az ÉHSÉG volt. Azonban az orvos utasítása szerint csak ébredés után 1 órával kaphatott (volna) inni (cukros vizet) és arra rá 1 órával anyatejet. Manónak azonban sikerült elérnie, hogy a cukros vizet kb. 10 perc múlva megkapta, mert olyan mértékben sírt (inkább ordított - könny nélkül), hogy az egész gyereksebészeti osztály „összeszaladt”, és mivel még a cukoroldatba mártott cumi sem enyhítette az ordítást és az éhségérzetet, így kapott inni. Persze ez sem volt tökéletes megoldás, de enyhített rajta/rajtunk, kicsit nyugodtabb lett, és picit el is szunyókált. Aztán az evéssel sem vártuk ki a kiszabott 2 órát, 1 órakor már evett. Ezt követően már olyan jól érezte magát, úgy mosolygott és „ficánkolt”, mintha az ég világon semmi különös nem történt volna vele az elmúlt 4-5 órában. Hál’ Istennek ez az állapot így is maradt, ezért délután 4-kor hazaengedtek minket. Arra számítottunk, hogy a műtéthez kapott érzéstelenítő és fájdalomcsillapító hatásának elmúlása után még lesznek fájdalmai (itthon), de úgy tűnik, hogy nem volt, nincsen neki. Tényleg minden ugyanúgy történik, a napirend, a játék, az evés, mint a műtét előtt, úgyhogy tényleg nagyon jól lábaltunk ki belőle. :-)
Azért azt le kell írnom, hogy volt 3 szörnyű pillanat tegnap, melyek közül az első, a legszörnyűbb az volt, amikor elkísértük a műtőig, ott átadtuk egy asszisztensnek, és becsukódott az ajtó… Most is beleborzongok, látom magam előtt azt a hatalmas ajtót, amely mögé bekerült a kisfiunk azért, hogy elaltassák és megműtsék…
A második igen rossz pillanat az volt, amikor olyan üres tekintettel nézett rám Lacus, mintha soha életébe nem látott volna, és egyáltalán, semmit fel sem fogna a világból… Reggel ugyanis egyből kapott valami „bódítót”, hogy mire műtőbe kerül, nyugodt legyen. Ez okozta az üres tekintetet, amit nagyon rossz volt látni…
A harmadik nehéz pillanat pedig jóformán másfél óráig tartott, az altatásból való felébredésétől egészen az evésig. Az a kétségbeesett, vígasztalhatatlan sírás, ordítás nagyon fájt nekünk is…
De ahogy az elején is írtam, mindezek mellett pozitív a mérleg, mert sokkal rosszabbra számítottam. Csak azt kívánhatom, hogy soha komolyabb baja, akár kórhazában akár anélkül ne legyen!!!
Egy hét múlva vissza kell menni kontrollra, most le van neki ragasztva a vágás, nem látjuk, hogy mekkora, de a tapasz egyáltalán nem nagy.
A történethez még hozzátartozik, hogy érzelmileg számomra „fejlesztő” volt ez az alkalom. Főként azért, mert ismét olyan helyzetekbe kerültem a műtét kapcsán, amelyek óriási erővel zúdítják rá az emberre a felelősség(érzet)et. Mivel Ő még egy védtelen csecsemő, ezért mindenben „Anya” hoz döntést, abban pl., hogy engedélyezi-e a gerincvelői érzéstelenítést, vagy hogy aláírjon mindenfajta hivatalos orvosi papírokat. Szóval időről időre rádöbbenek, hogy jó, jó, van egy Babám, akivel iszonyú jó felhőtlenül babázni, játszani és családként együttlenni, de hogy ez egy nagyon komoly játék, rendkívüli felelősséggel...
